Robival és Karesszel, Madár menedzsereivel és Zozival, a férjemmel elindultunk felfedezni Monacót. Nagyjából sejtettük, hogy mi vár ránk, de az LCD-kijelzős buszmegálló, a helikopteres luxusyacht, a betonra zuhanó Róbert, és a szerelmesen búgó autócsoda minden várakozást felülmúlt.
Első körben a körbeölelő hegyre szerettünk volna felcaplatni, és mivel én monacói menő üzletasszonynak öltöztem, a buszos közlekedést választottuk. Az igazi ok az volt, hogy amikor elindultunk, még nem lehetett tudni, hogy szakadni fog-e az eső, vagy csodaszép napsütés lesz.
De a buszozást egyáltalán nem bántuk meg, mert ilyet még nem láttunk: a buszmegállóban egy LCD-kijelző – esze ágában sincs senkinek ellopni... – mutatja, hogy az arra járó buszok épp hol járnak, és mikor jönnek, arról nem is beszélve, hogy a megállóban egy defibrillátort is bármikor bevethetünk.
Érkezéskor a jármű kicsit jobbra dől, hogy ezzel is megkönnyítse a fel- és leszállók dolgát, és hamar kiderült az is, hogy a monacói sofőrök nem libáért vették a jogosítványaikat. Még a sokat látott fiúk is többször ellendrukkoltak, hogy „most tuti nem fog tudni bekanyarodni balra, ott tuti nincs hely"… Hááát be tudott... Lehet, hogy a mi fiaink vették libáért a josikat???
Mikor felértünk a hegyre, a lábunk előtt ott hevert Monaco. Csodálatos a látvány. A vendéglátók a kilátóra építettek egy hatalmas fényképkeretet is, amibe belelépvén olyan képet tudsz készíteni, mintha egy eleven képeslap szereplője lennél. Naná, hogy kipróbáltuk. :)
Robi, Monca, Karesz
Aztán visszamentünk a kikötőbe, és kiültünk a yachtok közé egy kávézóba, hogy elfogyasszunk egy kávét. Jöttek-mentek a menőbbnél menőbb autók, de nekem nem sokat mondott a megjelenésük, Robi azonban köpte-vágta az összes márkát, a darab lóerejét, végsebességét, és nem utolsó sorban az árát is.
A férjemmel
Ahogy ott kávézgatunk, egyszercsak csodálatos búgó hang ütötte meg a fülemet. Az a fajta, ami végigfut a hátgerinceden, amikor valaki szerelmesen a füledbe suttog. Egy Audi nemtudommi volt az... Ránézésre sem semmi kis kocsi volt, de a hangja!!! Ott kicsit elveszítettem az asztaltársaságot, illetve ők engem, mert nem tudtam másra figyelni csak a könyörgő hangjára: „Kérlek, nyomd meg a gázd, és add ezeknek a nyomorultaknak, hogy hallhassanak”.
Itt az a bitang :)
A sofőr meghallhatta a titkos könyörgést, és négy kört ment előttünk. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne szimplán kimondani, hogy parkolót keresett, de mégis plátóibb és szívemnek kedvesebb, hogy mindezt a környéken lévők kényeztetésére tette. Csupán az taszított vissza a valóságba, hogy Robi közölte: a parkolókereső fiú a négy kör alatt kábé annyi üzemanyagot égetett el, amivel mi Szegedről eljöttünk Monacóba…
Nyomorult dolog ez a gazdagság...
Tovább sétáltunk a yachtok között. Azt hittük már nem lehet überelni a hajón lévő extrák számát, amikor az egyik yacht tetején – a teljesen szokványos jakuzzikon, jetskin és motorcsónakon kívül – megláttunk egy helikoptert. No comment. :)
Később Robi átszellemülten mutogatta a városban kanyargó Forma 1-es útvonalat. Extázisba esett, amikor azon az aszfalton mentünk, ahol a nagyok mennek az autóikkal. Még meg is akarta csókolni a földet! Nem értem én ezeket a férfiakat… Egy Gucci üzletbe vezető menyországi lépcsőt megcsókolni, az igen, de egy betont??? :)))
Megéheztünk a sok sétában. Megálltunk egy hívogató büfénél, ahol visongva vettem észre, hogy lehet kapni a híres francia melegszendvicset, a croque monsieur-t (krokk mösziő). Én tanultam franciául, ahol minden második leckében ezt ették, plusz a híres Meryl Streep is azt készít volt férjének az „Egyszerűen bonyolult” című szuper filmben. Alec Baldwin úgy veti rá magát erre a kajára, mintha a világ legdrágábbja és legfinomabbja lenne.
Na, hát akkor itt volt az alkalmunk kipróbálni. Meg kell mondjam, valóban méltán híres ez a finom kis szendvics, amolyan bonyolultan egyszerű dolog...
És............ írok mindjárt, mert mégis csak ezért jöttünk:
