A sajnálatos végeredményt mindenki tudja: Madártól elvették a meccset. Nemcsak egy meccset csaltak el tőle, hanem élete munkájának tiszta fehér lepedőjét is bekoszolták. Veretlen mérlegének elrontása végképp övön aluli. Mi tudjuk, mi történt...
A meccs reggelén is együtt reggeliztünk, mint mindig. Jókedvű volt, bár látszott rajta a feszültség. Egész nap nem is láttuk – a szobájában volt és készült.
Kareszt egész nap hívta a magyar média, mindenki szeretett volna Madárral interjút. Karesz vérprofin intézte az ügyeket: egész nap telefonált, csak ne zaklassa senki Zsoltit, de mégis teljes mértékben ki legyenek szolgálva az újságírók.
Mi fél hatkor indultunk át a Monte Carlo Bay Hotelbe, az est színterére; Madár este fél 8 körül jött át az edzővel.
A terem puritán volt a jegyárakhoz képest. Sok szervezési hibát találtam én magam is – pl.: a sajtónak nem volt helye. Nagy botrány volt: ott volt a rengeteg fotós és sajtós, akiknek nem volt fenntartott helyük.A ringhez nem fértek oda, kijelölt rész pedig nem volt számukra. Így aztán ádáz harc indult meg a jó helyekért: mindenki helyezkedett, megpróbálta megtalálni a legjobb helyet.
Sorban érkeztek a vendégek. Nagyon kiváncsi voltam a ruhákra, hiszen az este „dress code"-os volt. Ennek ellenére több nő farmerben volt, de voltak extrém estélyik is... Aztán megérkezett a Monacói Herceg, és megkezdődtek a meccsek.
Az elsőben máris volt magyar érdekeltség: Lődi Tamás csak pénteken tűnt fel a mérlegelésen. Elmondta, hogy előző nap szóltak neki, hogy meccselnie kellene. Nem is úgy készült. Edzésben van, de persze nem olyan állapotban, mint mikor 10 héten át készülsz egy meccsre. Nagyon szurkolt a magyar sereg, de Tamásnak sajnos nem sikerült felülkerekednie, kiütötték...
Sorban érkeztek a magyarok. Becsléseink szerint 30-40 fős magyar szurkolósereg várt Madárra, ami nagy szó, hiszen nem volt túl nagy a terem.
(A Madár előtti meccsre nagyon kíváncsi voltam. Volt egy kis olasz sportoló, aki egész héten szimpatikus volt nekünk. Óriási rajongója Madárnak; a neve: Adriano Nicchi. Sajnos nagyon kikapott, és nagy verés után a vége K.O. lett :-( )
Majd nem sokkal ezek után felcsengett a várva várt „Szállj el kismadár"!, és Madár énekelve vonult be. Mögötte az edző, a menedzserek, Karesz, Robi, és persze a magyar zászló. Én, Madár húgával és Zozival egy emelvényen álltunk.
Jól láttunk mindent. Olyan ideges voltam, hogy alig bírtam állni az amúgy is illegő magas sarkú cipőben. Remegett a lábam, mint a kocsonya. Ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért. Mellettünk állt egy húsz fős magyar csapat, velük skandáltuk folymatosan a szavakat.
Minden menet után megnyugodva konstatáltuk: ez is a Madáré volt.
Teljes nyugalommal hittük, ha csak nem történik valami gigszer, és nem lesz K.O, akkor tutira Madár nyer!!!
Vége lett a 10 menetnek, amit a ringen kívül még valaki végigbokszolt. Mellettem állt Merci, Madár húga. Olyan aranyos volt, hogy nem lehet szavakban elmondani. Olyanok voltak ők ketten Madárral, mintha valami láthatatlan kötéllel össze lennének kötve. Felvette a bokszoló alapállást, és teljesen kizárva a külvilágot csinálta azt, amit Madár. Közben folyamatosan kommentált: „Ez az, hajolj el, jól van.. Kezeket fel, szép volt, ebben benne volt minden. Gyere ki, ne engedd magad a kötélhez."
Mindezt szépen csendben, mintha csak ők ketten lettek volna. Néha a menetek között feleszmélt, akkor megkérdezte tőlem, hogy hol tartunk, hanyadik menet... Nagyon megható volt látni ezt a földöntúli kapcsot közöttük. A meccs után elmeséltem Madárnak, aki mondta: tudja, mindig ezt csinálja, valaki már felvette, és feltette a youtube-ra is :-)
Mikor az orosz kezét emelték fel, sokkot kaptunk.
Láttuk, ahogyan a herceg búúúúúog, majd felpattan, és kimegy a teremből. Az egyik magyar szurkoló, egy hölgy, teljesen kiborult. Sírt, kiabált, hogy hogyan lehet ilyet tenni. Nem értettük...
Nem tudtam bemenni Hozzá az öltözőbe, mert vad marconák állták az utamat, de az meccs után fél órával Madár már felöltözve jött ki a szurkolókhoz. Mindenki ölelgette, próbáltuk biztatni. Látszott, hogy még nem fogta fel a dolgokat, akkor még engedte, hogy mi, a szurkolók töltsük. Kibokszolta magát, és még a meccs hatása alatt volt.
Később, mikor mentünk a buszon vissza a szállodába, kezdett tudatosulni benne, hogy mi történt. Ott már dühös volt és csalódott. Kezdte az önvádlást, hogy mit kellett volna másként tennie. Hogy miért nem ütötte ki. De élvezte a bunyót, jó volt az egész, álmaiban sem gondolta, hogy nem az övé lesz a meccs.
Elmondta, hogy a 9. menet után a menedzserek szóltak, hogy a pontozók egálra hozták eddig, meg kell húzni. A 10. menet nem (sem) kérdés. Ennek ellenére, mint később megtudtuk, azt is az orosznak adták...
A buszon próbáltunk lelket önteni belé. Tudta, hogy nyert, mégis elveszítette a veretlenségét. Tudta, hogy egyszer ez meg fog történni, de egy szép meccsel, nem így, ellopva és elcsalva.
Mikor visszaértünk a szállodába, akartunk még a bárba beszélgetni kicsit, de sajnos már zárva volt.
Másnap reggel fél 9-kor együtt reggeliztünk. Azaz Ő csak ott ült velünk, mert már olyan éhes volt, hogy muszáj volt neki hamarabb lejönnie. Semmit sem aludt. Egy percet sem. Gondolkodott, beszélt a családdal, olvasgatta a híradásokat.
Akkor, ott a reggelinél már jobb lelki állapotban volt. Alig várta, hogy elindulhasson haza, és végre a családjával és a kisfiával lehessen, akit négy hete nem látott. Mennek locsolkodni :-). 10 óra körül segítettünk lehoznia cuccait, hívtunk egy taxit, és elbúcsúztunk Tőle.
Negyed 12 körül indultunk haza kis autónkkal. A hazaút szerencsére teljesen más volt, mint amilyen az odaút. Tiszta, szép időnk volt. Csak Szlovéniában esett az eső kicsit, de az sem volt vészes. Húsvét miatt sok gázkút – gázos az autónk – zárva volt, így azokat vadásznunk kellett. Ennek volt köszönhető, hogy Szegedre pontosan reggel fél 6-kor érkeztünk.
Azaz, a hazafelé út sem sikerült rövidebbre 19 óránál. Madár hívott minket, hogy hazaért, mikor még utunk felénél jártunk. Nekünk még bőven volt hátra. Hazaértünk, majd beledőltünk az ágyba, de a fiaim vízpermettel ébresztettek 10 órakor.
A Húsvét az Húsvét...
